„A konzervativizmus abból az érzületből indul ki, amellyel minden érett ember kész egyetérteni: abból, hogy a jó dolgokat könnyű tönkretenni, de megalkotni őket nem könnyű.” (Roger Scruton: Hogyan legyünk konzervatívok?)
Berlin, 2019 eleje. A vörös-vörös-zöld koalíció 30 új elektromos busszal kerekíti ki a német főváros uszkve ezernégyszáz darabos flottáját – a zöld öröm ezért kiárad az egész földre, a nagyvilág örvendezve ujjong, a mennyei olgák és a hatalmas klímakirályok pedig Müller főpolgármester himnuszát zengik, és vég nélkül éneklik: szent vagy, szent vagy, progresszív istencsászár vagy!
Aztán a 15 jajsárga Solaris és napszín Mercedes barátaik hangtalanul kipercegnek a Spree-parti metropolisz utazóközönsége elé, a nagyérdemű döbbenten konstatálja, hogy nincs bennük se klíma, se fűtés, a városvezetés pedig gordiuszian átvágja a csomósodó PR-katasztrófát:
telepít minden buszra egy kiegészítő dízelmotort,
melyre – mivel a buszokat nem ez hajtja – immár egyáltalán semmilyen károsanyag-kibocsátási norma nem vonatkozik. Mindenki boldog, a gerinctelen politikusi magatartást sikerült centiről centire a törvény betűjéhez törni, zum Wohle, szálljanak az új kályhák jó széllel. A következő kilencvennél majd megoldják valahogy dízel nélkül, addig lapítás.
No, hát ilyenkor sajnálja csak igazán az ember aggódó fia, hogy a klímavitába és a hozzá kapcsolódó politikai cselekvésbe másfél évtizede nem tudott érdemben belevakkantani sem egy épeszű konzervatív. Mi, klímabelgák, fogtuk magunkat az euróhármas szívó Golfjainkkal, és nem álltunk sehova.
Hát most megnézhetjük, mi van klímaügyben helyettünk: péntekenként vegytiszta jobbító szándékból sulit bliccelő tizenévesek, utópista-marxista zöld agyrém harminc százaléknyi választóval Európa-szerte, meg Demeter Márta.
Az új zöld szavazók konzervatívok, liberálisok, szocdemek és bizonytalanok;
röviden-tömören: ugyanannyira sokszínű néptömeg, mint a főállású bevándorlásellenes pártok szavazói, azaz azért és csak azért szavaztak egy tőlük minden más kérdésben távol álló pártra, mert a saját kutyáik kölykei egy évtized alatt sem bírtak három értelmes gondolatot megfogalmazni egy perdöntő politikai kérdésben. A kérdés pedig csak kúszott és kúszott, épp addig kúszott felfelé a fontossági rangsorokban, míg egy szép napon fel nem csücsült a tetejére, és át nem rajzolta a komplett európai politikai térképet.